rögzítő maxillofacial mini téglalap alakú lemez

A rögzítőlemez egy törésrögzítő eszköz, amely menetes rögzítőfurattal rendelkezik. A rögzítőlemez lehetővé teszi, hogy a csont szorosabban rögzüljön a lemezhez, így az amputált végtag stabilabbá válik az áthelyezés után.

A rögzítőlemezeket először 20 évvel ezelőtt alkalmazták gerinc- és állkapocs-sebészetben a törések stabilizálására, miközben csökkentették a kiterjedt lágyrész-boncolást és sérülést.

A rögzítőlemez egy menetes furatokkal ellátott törésrögzítő eszköz, amelybe a lemez szögrögzítő eszközként működik, amikor egy menetes fejű csavart behelyeznek. Különböző csavarok behelyezéséhez mind rögzítő, mind nem rögzítő furatok biztosíthatók. Bármely lemez, amely egy rögzített (stabil) szögcsavarba vagy -csapszegbe becsavarható, lényegében rögzítőlemez. Az acéllemez rögzítése nem a csont súrlódásától függ a csatlakozás megvalósításához, hanem teljes mértékben magának az acéllemeznek a rögzítőszerkezetétől függ. Bizonyos rés maradhat az acéllemez és a csontfelület között, ami kiküszöböli az acéllemez és a csont közötti erős érintkezés káros hatását, és nagymértékben javítja a vérellátást, valamint a csonthártya növekedését és regenerálódását. A hagyományos acéllemez és a hagyományos acéllemez közötti fő biomechanikai különbség az, hogy az utóbbi a csont-lemez határfelületén fellépő súrlódási erőre támaszkodik a csont összenyomásához.

A rögzítőcsavar önmetsző, és menetfúrás vagy csontfúrás nélkül használható. Nincs nyomás az acéllemez és a csontkéreg között, így nincs nyomás a csonthártyára, ami védi a csonthártya vérellátását. Sebészeti technika szempontjából megfelel a minimálisan invazív műtétek követelményeinek, és jól védi a törés helyi vérellátását, így csontpótlásra nincs szükség. A belső rögzítő állványzat rugalmas. Terhelés hatására a törésblokkok között feszültségingerlés keletkezik, ami elősegíti a kalluszképződést és a törésgyógyulást.

Szájcsonttörés után főként repozíció és fixáció történik. Az állkapocstörés repozíciójának fontos jele a felső és alsó fogak normális okklúzális kapcsolatának, azaz a fogak kiterjedt érintkezési viszonyának helyreállítása. Ellenkező esetben ez befolyásolja a rágófunkció helyreállítását a törésgyógyulás után. Három gyakori visszaállítási módszer létezik:

1. Manipulatív repozíció: az állkapocstörés korai szakaszában a törési szegmens viszonylag aktív, és az elmozdult törési szegmens kézzel visszaállítható normál helyzetébe.

2. Trakciócsökkentés: állkapocstörés után, hosszú idő elteltével (a maxilla több mint három hete, az alsó állkapocs több mint négy hete), a törés egy része rostos szövet gyógyult, és a manuális repozíció nem sikeres, trakciócsökkentési módszer alkalmazható. Az állkapocstörés többcélú állkapocs-trakciója a mandibuláris csontban a törési szakasz elmozdulását jelenti, majd a fogív sín és a maxilláris közé egy kis gumiszalagot helyeznek el a rugalmas trakció érdekében, hogy fokozatosan helyreállítsák a normális okklúzális kapcsolatot. Maxilláris törés után, ha a törésszegmens hátrafelé tolódik, a fogív sínt a maxilláris fogazatra lehet helyezni, és egy fémbilinccsel ellátott gipszsapkát lehet készíteni a fejére. A rugalmas trakció a fogív sín és a fémbilincs között hozható létre, így a maxilláris törésszegmens előre tolható. Vízszintes gravitációs trakció is alkalmazható, ha nagy trakciós erőre van szükség.

3. Nyílt repozíció: A nyílt repozíció indikációi széleskörűek. Nyílt repozíciót akkor kell végezni, ha a törésszegmens hosszú ideig elmozdult, és rostos gyógyulás vagy csontos deformitás gyógyul, és a repozíció manipulációval vagy trakcióval nem érhető el. A törés törött végei között a ficam gyógyulása során képződött rostos szövetet kimetszik, vagy a kalluszt kivésitik, és az állkapcsot újra preparálják, hogy visszaállítsák normál helyzetébe. A nyílt repozíciót általában friss törések vagy olyan nyílt törések esetén alkalmazzák, amelyeknél nehéz manuálisan repozíciót végezni, vagy a repozíció után instabilitás tapasztalható.